talpam alatt sár és ingovány.

Ma majdnem az ujjamon nyomtam el a cigit. Szétszórt vagyok nagyon.
Most már én is belátom, miszerint nem számítsak senkire, csak magamra. Teljesen igaz. Pár hónap alatt három barátomat vesztettem el, és egyiket sem érdekli túlzottan, hogy élek-e még. De nem baj, megkapom azt a szeretetet az iskolában néhány embertől, amit talán ők sosem tudtak volna. Jelen pillanatban a régi barátok közül EGY maradt meg, hát fantasztikus. De ő örökké, halálig, és még utána is. :)
Talán szerelmes vagyok...hm...nem szeretem ezt az érzést. Ma ott toporogtam mellette, nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy ne nyomuljak oda megölelni. De azért egy kosza gondolattal, hogy ,,piszkos a pulóvered" megérintettem. Nagyon szeretem, ez most más, mint az eddig szerelemnek hitt csapongások. Legszívesebben holnap is iskolába mennék csak, hogy vele lehessek.
Lehet, hogy ezért akarom visszamondani a kirándulást is, ahova ő nem jön? Vagy csak egyszerűen az ember utálatom miatt van? Nem tudom.
Igazából jól vagyok azt hiszem, de sok minden hiányzik. Például a megértés, a szeretet, a gondoskodás meg az odafigyelés...
Azt mondják, engem sokan szeretnek. Ez így is van részben. Például az iskolában van egy lány, aki aranyosnak talál, megsimogatja az arcomat, vagy épp a hajamat.
De, akkor miért van, hogy a barátaim elfordulnak tőlem?

Ma utánam köptek az utcán. Nem néztem vissza, inkább csak mentem. Eszembe sem jutott megfordulni, és leordítani a fejét, vagy belérúgni, vagy visszaköpni. Hagytam az egészet. Mi értelme? Én tudom, hogy nem csináltam semmi rosszat. Nem ismernek, ennyi.
Holnap írunk matekból, nem tudom menni fog-e a kettes. Muszáj lenne.
Van egy hármas dolgozatom, szereztem egy kettest, ha ezt is megírom kettesre, akkor átenged.
Fáj a torkom, éhes vagyok, fáradt, ingerült, és rohadtul nincs kedvem tanulni.
Ettől függetlenül nagyon jó napom volt.
Hétfő óta nem gyújtottam rá, kíváncsi vagyok, meddig bírom még.

Az egész szar azzal kezdődött, hogy a buszon el kellett ülnöm a meg szokott helyemről, ideges voltam ezért, és letört. [Megint a dagadt disznó, khm.]
Aztán senki nem volt hajlandó iskolába jönni, így fél héttől fél nyolcig egyedül voltam, zenét hallgattam, és kettéfagytam. Már akkor éreztem, hogy valami nem jó.
Aztán dupla tesi, fantasztikus. Volt egy halk kijelentésem, amire a tanár felordított, hogy; ,,jó, akkor *** kérésére megyünk a tó körül futni."  [A csillagok a nevem helyét jelölik.] Persze az egész osztály nagyon megköszönte... Utálom, mikor hozzátesznek a mondandómhoz. Visszaértünk a pályára, na és akkor én fogtam magam és leültem a pálya szélére. Sírtam, nem kaptam levegőt, és hányni tudtam volna. Mindenki leszart, végül is nem nagyon érdekelt. Aztán elküldtek sétálni, remek. Majd kaptam gyógyszert, és felhívhattam apámat, aki értem viharzott [volna]. Várni kellett rá háromnegyed órát. Ott voltak velem az osztálytársaim, beszéltettek, nevetettek, foglalkoztak velem. Az egyik fiú is odajött, aztán a második osztályból is egy lány megsimogatta az arcomat.
Elmeneteltem délután az orvoshoz, és miközben zsibbadásig doboltam a lábammal a feszültség miatt arra jöttem rá, hogy végül is ez a nap bebizonyította, hogy kikre lehet számítani.
Holnap vár rám egy matek dolgozat harmadik órában. Megkellírnikettesre, megkellírnikettesre.

[Szerintem senki nem olvassa ezt itt, de valahogy nem izgat, mert teljesen magamnak és magam miatt írom. Meg, mert valaki tanácsolta.]

Reggel elém ült megint a buszon az a dagadt disznó. ROHADTÚL IDEGESÍTŐ. Bűzlik, magára fúj egy egész doboz parfümöt, nem tudom, de BŰZLIK. Hátafaszkivan.
Jól van, nagy nehezen túléltem hányás nélkül a utat, leszállok, és eszembe jut, hogy érettségi hét van, szóval kussban kell lennünk. Bazdmeg.
A matek házit összekapartam valahogy, nem kéne még több egyes, nem akarom elkúrni a nyaramat. Órán is sikerült válaszolgatnom, úgyhogy büszke voltam a kicsiny agyamra.
Az utána következő órák rémesek voltak, irodalmon kb. bealudtam. Minden percben, mikor elméletileg szünetünk volt, gyakorlatilag csak szarni mehettél ki, a tanárok jöttek be üvöltve, hogy fogjuk be. Én ezt értem, meg felfogom, ordítoztam is az osztállyal, de sajnos van egy-két segg, akik nem bírják felfogni.
Nagy nehezen eltelt a nap, felhuppantam a buszra, kicsit szomorúan vettem észre, hogy be van borulva, és hideg van. Ma is megbámult egy kisfiú, és vághattam én bármilyen kedves pofát, ugyan úgy nézett, pedig eddig imádtak a gyerekek. Ez van.
Végre beértem a lakásba, kaja nincs, így hát fogtam magam és elszívtam két cigit.
Szóval a mai kaja, amit bejutattam: tíz darab kispogácsa, két szál cigi, és porcukor.
Utálom a hétfőket.

Az erkélyen éjszaka, félhold és csillagok alatt, néma csendben a legjobb dohányozni. Csak én vagyok, és a cigaretta. Az a pár perc, amíg a kezemben van, és szál fel a szürke füst a feketeségbe hatalmas nyugodtsággal, és könnyedséggel tölt el, mintha minden egyes cigi szállal fájdalmaktól szabadulnék meg. Minden nap, csak egy cigarettát szívok el (néha kettőt), de képes életet menteni.

Ma apám közölte velem, hogy nem költözünk, hátralevő életünket a nagyi házában éljük le.
Ha majd valaki megkérdezi volt-e gyerek szobám, nyugodtan mondhatom, hogy egyáltalán nem. Azt mondták majd otthonosabbá varázsolhatom a kis szobácskát, amit kaptam. Igen? Akkor tele tehetem vad poszterekkel, sörös dobozokkal, kifesthetem, összefirkálhatom a falakat, lehetnek csillagok a plafonon, lehet fekete függönyöm és csinálhatok oltári nagy kupit? Mert én ilyen szobát szeretnék. Nem egy zsúfolt, kórház szagú, fehér falú szobát, hányásszínű függönnyel tarkított, ótvar ablakokat, amiket még ki sem lehet nyitni.
Tényleg itt fogok élni 18 éves koromig? Tényleg az apámmal kell majd tévéznem minden áldott nap? Nem hallgathatok zenét hangosan, és főleg nem nyolc után? Fél tízig le kell fürdenem? Én nem ilyen vagyok, nem ezt szoktam meg, és nem tudom megszokni a visszafogott életet.
 

Nem tudják mit jelent nekem az egész. Fogalmuk sincs.
Nem tudják, mennyire nehéz minden hajnalban felébredni, rendbe szedni magam, emberi alakot ölteni, kimenni az utcára, és úgy tenni, mintha egy boldog lány lennék, aki él.
Nem tudják mennyire nehéz állni a buszmegállóban, ellep a tömeg, néznek, bámulnak, megvetnek, szánnak.
Fogalmuk sincs milyen nehéz felszállni a buszra, és kibírni az utat hányás nélkül.
El sem tudják képzelni milyen nekem ötszáz ember előtt sétálgatni az iskolában, az összes megnéz, a ruhám, a hajam, a cipőm, a kezem, a szemöldököm. Nevetnek, mutogatnak, látom, érzem.
Zavar, kínoz, idegesít.
Nem tudják, mekkora erő kell mind ehhez, mekkora elhatározás. Nem tudják, mennyit szenvedek minden reggel, nem tudják milyen sokáig tart míg ráveszem magam, hogy felkeljek, magamhoz térjek, hogy felfogjam, hogy mennem kell.

Ma egy ötéves kisfiú szemében is láttam, hogy gyűlöl és megvet.

,,Hiába úszol belefulladsz,
Pedig ott van a másik part."

Az én életem pont ilyen. Küzdök, kapálozok, harcolok, de mindig visszadöngölnek a sárba. Felesleges fáradózás. Minek? Nem éri meg azért hogy előrelépek egyet, de visszaesek hármat.
Talán ez a blog majd segít, megkönnyít.
Talán majd, ha egyszer visszaolvasom nagyot nevetek, hogy milyen buta, és reménytelen voltam.